2. Fejezet - 4. Rész

Lea

A látomás csak három pillanat, ha volt. Marcus a farkát csapkodta azon a sziklán a földhöz, és valamit nézett. Éreztem, hogy az erdő szúrós szagú. És minden megszűnni készül.
Lea? Jól vagy?
Bambán felpislantottam, majd bólogattam. 
Én is láttam. 
Hozzábújtam, mert szükségem volt rá abban a pillanatban. Ő is viszonozta ezt, mert a köztünk létrejött erős barátságnak tudható be, hogy ilyen közel állunk egymáshoz. Végül elhúzódott tőlem.
Ahogy már mondtam. Lökd a szavakat felém. A szívemhez. 
Próbáltam elképzelni, ahogy a szavak repülnek a szívéhez, és akaratlanul is egy szót sikerült összeraknom. 
Szeretlek...
Marcus kővé dermedt. Nem pislogott, csak nézett rám. Semmi érzelem nem volt a szemeiben, konkrétan lecövekelt.
Azonnal elfordítottam a fejem, és elmentem a közeléből. A kapcsolat megszűnt, ezt észrevettem. Szégyenkezve, elinaltam beljebb az erdőbe.

*

Egy tisztáson próbálgattam a szárnyam. De ilyen nagyokkal nem könnyű a repülés. Muszáj egyszerre mozgatnom mind a kettőt. Először elrugaszkodtam és egyszerre csattogtattam a szárnyaim. Egy kicsit felemelt. Még egyszer. Megint felemelt. Így próbáltam magasabbra és magasabbra repülni. Csak meghallottam valami zörgést a hátam mögül.
Lám-lám. Micsoda kellemes meglepetés, Lea! 
A hang kicsit sem volt kedves. Inkább mint egy sün háta. Elvesztettem a kontrollt, és lezuhantam. Uh. Ez fájt!
Jaj, hát anyukád nem tanított meg arra, hogy repülj? Ó, te szerencsétlen pára! 
Vissza akartam vágni valami ütőset, de ő neki nem fogom a szívét elképzelni. Inkább az agyára összpontosítok. Éreztem a kapcsolatot. 
Miért nem... teszel egy szívességet mindkettőnknek, és szívódsz fel?!
Sikerült! Nagyon meglepődtem. De kívül ezt nem mutattam, csak belül őrjöngtem, mint valami ötéves, aki megkapja élete első biciklijét. 
Ahh, ennél többet tudsz! Ne csak a csőröd járjon, hanem a karmod is!
Vesst nem éppen a legjobb idejében húztam ki. Felrikoltottam, valami segítséget kérve. Nem akartam megküzdeni ezzel a hárpiával. 
Vess ugráshoz készült, előtte még rám villantotta gonosz tekintetét. 
Az idő lelassult. Kerestem valami kiutat a helyzetből, de ebből nem volt. Ha most megöl engem, az csak bajt hozhat rám. Ha meg megküzdöm a kígyóval, kitudja mi lesz. Egyrészt, nem képeztek ki, anyám nem mondta, hogy a Vlagamorok között komoly harcok, véres harcok is lefolynak. Az ötcentis karmokkal elég lenne egy ember nyakát csak "megsimogatni" és az az ember többet nincs. Az izmaim kezdtek rángani. Másrészt, ha komoly sérülést okoz nekem, akkor soha többé nem lehetek ember, amit nem bírnék elviselni. Az emberi lét számomra hétköznapi, nem valami tollakkal tele lévő madárlény. Az egyik részem kereste a logikus döntést, tehát, hogy el kéne menekülnöm, bár ekkora szárnyakkal az erdőben nem tudok futni, így is alig fértem át a fák között. A másik részem meg akarta mutatni neki, hogy igen is van vér a pucámban. Vacilláltam. Már nem futhatok el. Vess elrugaszkodott a talajtól, karmai kieresztve, csőre győzelemrikoltást imitálva. A fejemet lehajtottam a földre, és ráhelyeztem a kezeimet. Egy másik Vlagamor tört ki a bokrok közül és még a levegőben telibe kapta Vesst. Vess így kénytelen volt oldalra dőlni, de mire a földre ért volna, kapott egy "karmos üdvözlést" az oldalára. Vess üvöltött fájdalmában, a karmolások mélyek voltak, az idegen Vlagamor pedig irtózatosan dühös. Végül, Vess összeszedve méltóságát, elrepült Észak felé. Én csak pislogni tudtam.
Nem esett bajod, ugye? Hallottam az üvöltésed, de féltem, hogy nem érek időben ide. 
Ryan. Őt is megnéztem. Marcussal ellentétben, ő neki sötétszürke tollai voltak, míg Marcusnak sötétbarna. A szeme pedig ezüstösen csillogott. 
Neki is a szívére összpontosítottam. 
Nem, jól vagyok. Csak, nagyon feldúlt...
Ryan közel jött hozzám, konkrétan a személyes teremben volt. Így nehéz lesz értelmesen gondolkodni. 
Most változtál át nemrég, ugye?
Bólintottam, majd belefúrtam a fejem a nyakába. Megnyugvást akartam végre találni a zűrzavar közepette. El kellett volna mennem. Mozgást vettem észre az egyik bokor felől. Zöld szempár nézett minket fagyosan. Majd elfutott be az erdőbe. 
Felrikoltottam, és utána vetettem magam az erdő sűrűjébe. Üvöltöttem, nem válaszolt. Egy kisebb szakadékhoz kerültem. Benne folyt a mély folyó, ami akár 8 méter mély is lehet. Simán belefulladhatok. Egy vastag fa volt mellettem. Talán a vihar dönthette ki. Ráálltam és kicsit rátapostam, hogy elbír-e. Stabilnak tűnt. Felemelkedtem, majd újra üvöltöttem. Semmi mozgás. Csak egyenesen akartam áthaladni, amikor a közepe táján őrült nagy reccsenés hallatszik. Megijedtem és mozdulatlan maradtam. Majd megint megmozdultam kicsit, mire kettétörött, én pedig zuhantam a két fadarabbal a vízbe. A víz hidege felébresztett és próbáltam a partra kiúszni, de olyan nehéz volt a sodrással ellentétesen haladni. A folyó egyre jobban vitt a vízesés felé, ami nagyon magas. Felüvöltöttem, segítségért kiáltva. Marcus utánam vetette magát, és sebesen úszott felém. Én is megpróbáltam, de már nagyon közeledtem a végponthoz. 
Segíts! 
Ennyi tellett tőlem. A vízesés köveinél még próbáltam megkapaszkodni. A csúszós kövek nem adtak megnyugvást. Ordítva zuhantam a vízbe, és elvesztettem az eszméletemet...