1. Fejezet - 3. Rész

Lea

Mert Te is különleges vagy. A mondat cikázott a fejemben, és nem engedett tisztán gondolkodni. Mitől lennék én különleges? Amíg a szót ízlelgettem, hatalmas fény ragyogta be az erdőt. Eltakartam a kezemmel a szemeimet, mert a fény könnyeket csalt bele.
- Nézz rám, Lea! - kérte.
- De nem látlak! 
- Vedd el a kezed! Mondjuk, így. - megérintette a kezemet.
A melegség átkúszott a bőrömre, úgy éreztem a lelkemet érinti meg. Levette a kezemet,és végre belenézhettem zöld szemeibe. Valóságos káprázat, amiről azt hittem, már nincs. Olyan közel voltunk, egymáshoz - az ajkai csak egy leheletnyire. 
- Mi történt veled? - tereltem el a gondolataimat. Megszűnt a varázs.
- Semmi olyan, ami annyira vészes lenne. Csak kicsit megváltoztam. - nevetett fel.
- Marcus...
- Nyugi. - tette az ajkamra az ujját. Lehajtottam a fejem. - Szeretném megmutatni neked mi is történt. 
Majd leguggolt a földre. Fény borította el az egész testét. És megjelentek a szárnyai, amik a hátából nőttek ki. Elöl, hátul karmos lábak, a toll az egész testét elborította. A feje helyét egy sas alakja vette fel. Úgy nézett ki, mint a Griff, de csak a sas része. A farka, pedig hosszú volt. Ide-oda himbálta. Nem bírtam. Felsikoltottam. 
Fordultam egy kört, majd el kezdtem futni. Bármerre. 
- Várj, Lea! Te oda nem mehetsz be! 
De már késő volt. Belezuhantam az átjáróba. Minden elsötétült előttem.

*

Ropogó tűz hangjaira ébredtem. Betakarva egy kanapén. A kanapémon vagyok. Az órára pillantok. Mindjárt éjfél. Hm. Hol voltam? 
- Jól vagy? - kérdezte egy hang. Amint megláttam, elüvöltöttem magam, felálltam, és hátrafelé átestem a kanapén. 
- Auch! - jajdultam fel. 
- Lea! Azt azért nem kértem, hogy törd össze magad. - rázta az ujját, a feje mellett.
- Nekem te nem dirigálsz! Világos? - meredtem rá szúrósan.
- Kérésed számomra parancs. - felsegített. 
- Keresek valami kaját a hűtőben. Vagy már kiszolgáltad magad?
- Finom dolgok voltak benne. Főleg a sajt ízlett igazán. - nyalta meg az ajkát. A kurafi! Ért a csábításhoz, és azt még én sem tagadhattam le, hogy telt, csókolni való ajkai voltak. Hm. 
- Persze. Legközelebb hozok lakatot! - nevettem fel. A gyászos maró érzés, egy szempillantás alatt eltűnt. Ahogy ott ült a kanapén, és bambán meredt a kandallóban lévő tűzre, megmelengette a szívem. Mert jó barát. 
- Min gondolkozol? - emelte fel a fejét.
- Semmin. Csak örülök, hogy nem haltál meg... - rágtam a szám szélét. Erre felkapta a fejét. A következő pillanatban szorosan előttem áll.
- Azt a *****! - akadtam ki.
Nem válaszolt, csak ott nézett engem szikrázó tekintetekkel. Ha most egy lány lennék a suliból, tuti elájulna. A védőfalaim beadták a kulcsot. Az érzékeimet felkeltette testének melege. Csak meredtünk egymásra. Marcus felemelte a kezét, és megsimította az arcomat. Kezdett felém hajolni. Elvesztettem a kontrollt. Évekig azt mondtam/állítottam, hogy nem érdekel. Most meg itt van, előttem és meg akar csókolni. Én is felé hajoltam, mert akartam. Érezni szerettem volna a kaján vigyornak a formáját, ízét. Már csak egy leheletnyi távolság választotta el az ajkunkat. 
- Kicsim, megjöttem! - szólt anyám, miközben levette a kabátját. Kábultan felpislantottam. Marcus villámsebességgel eltűnt az ablak felé, majd egyszerűen kiugrott. 
- Szia, anya! - köszöntem. 
Jobban belegondoltam. Majdnem megcsókoltam Marcust és ő is engem. És ami a legfurcsább, hogy akartam. Mi a fene baj van velem?
- Minden rendben? - kérdezte anyám.
- Persze, miért? - mosolyogtam rá.
- Kipirultál. - meredt rám.
- Biztos csak közel ültem a tűzhöz. - hebegtem, majd belenéztem a tükörbe. Tényleg olyan voltam, mint a főtt rák. Basszus. 
Felmentem a szobámba és bebújtam a takaró alá. Csak ostobán vigyorogtam az egészen...