1. Fejezet - 4. Rész
Lea
A suliban Vinni észrevette, hogy valami nem kóser velem, egyfolytában faggatott. Én pedig mindig nemet mondtam.
- Tudom, hogy valami van! - nyaggatott tovább. - Mond el!
- Nem, mert nincs semmi! - védtem magam.
- Marcus, ugye? Végre bevallod, hogy kedvelted? - suttogta Vinni.
Az iskolában megkérték a diákokat, hogy hangosan egy ember sem ejtheti ki Marcus nevét. Soha. Az igazgató külön egy órában elbúcsúzott tőle kint az udvaron. A padokat kivitték, és virágokat tettek rá, gyertyákat és kicsi piros fából készült szíveket. Az emlékmű szép lett, Marcus arcát nagyon eltalálta a faragó. Márványból készült, de minden igényesen kidolgozva. Elképesztő munka.
- Szeretnék elbúcsúzni Marcus Lawsontól. - kezdte a beszédét az igazgató. Több lány már most könnyezett. A szó erős volt, fojtogató. Csak annyi volt a különbség, hogy én tudom, hogy él. - Sok mindenkit meglepett a komoly tragédia, hogy már nem lehet az élők között. Vagyis köztünk. Szerves része volt ennek az iskolának, ahol egyéni csúcsokat ért el, mint futballban és kosárlabda meccseken. Az iskola fél trófea gyűjteménye az Ő keze munkája. Bár való igaz, tanulásban nem mindig jeleskedett. Matematikából soha nem volt házija, a biológiákról pedig ellógott. De ez mind hozzá tartozott, az egyéniségéhez. A tanárnők meg is lepődtek, amikor év végére kitűnő eredménnyel hagyta el a tantermet. Most már, minket hagyott el. Remek fiú voltál, és remélem, ott a mennyben is komoly sikereket érsz majd el. Soha nem kapunk már olyan futballkapitányt, mint amilyen te voltál. Soha. - az igazgató elővette a zsebkendőjét és megtörölte könnyes szemét. - Köszönjük neked, hogy egyéniségeddel és kitartásoddal, nemcsak növelted, de megváltoztattad ennek az intézménynek a hangulatát. Egyénin megköszönöm, hogy intézményemet választottad. Isten veled, Marcus!
A lányok sírtak, a fiúk lehajtott fejjel álltak és üveges szemekkel figyelték a padlót. Én is könnyeztem. Nem bírtam megállni. Vinni mellettem üvegesen nézett. Nem volt az az érzelgős fajta.
- Kérem, a diákok távozzanak az órájukra! - csapta össze a tenyerét a fizikatanárnő, de rajta is látszott, hogy kicsi kell neki és elsírja magát.
Az órát természetesen nem tartották meg rendesen, laza és jó fejjé váltak a tanárok. Marcus barátnője, Bella is visszahúzta a karmait. Ránk sem nézve hátradobta aranyló szőke haját, és azon panaszkodott, hogy lefojt a smink az arcáról.
- Szia, anya! - kiáltottam, miközben bejöttem a házba.
- Anyukád nincs itthon. - szólt rám Marcus, elfeküdve a kanapén.
- Aha. Már is itthon érzed magad. - tűnődtem. - Mi lett a 10 perccel?
- Ahogy beestél az átjáróba megváltozott rajtam valami... - magyarázott, miközben leültem vele szembe. - Úgy értem, vissza tudok menni az átjáróba, meg Vlagamorrá is tudok változni, de bármennyi időre át tudok jönni ide.
- Oké. Mi az, hogy Vlaga...? - küszködtem a szóval.
- Vlagamor. A fajtám neve, amivé változtam. A sas, négy lábakkal és hosszú farokkal. A Griffből váltunk ki, egy változás során. - mosolygott.
- Értem. Szóval valami rajtam is megváltozott?
- Amint beleestél az átjáróba, egy kis részed, ami tele van halandó energiával, átszállt hozzám. Így tudok alaktalanul mászkálni itt, köztetek. - vonta meg a vállát. - De semmi komoly! Nem kell félned. Megvédelek.
Amint kimondta a szót, megint megérintette az arcom.
- Soha ne félj! - suttogta olyan közelről, hogy a lehelete az ajkamat érintette. Huh.
És megint csak néztük egymást, mintha belelátnák egymás lelkébe és onnan keressük ki a választ, hogy akarjuk-e. Mindig féltem a választól. Minden lány őérte volt megbabonázva, egyedül én játszottam azt, hogy nem érdekel. Holott én is bírtam. Felsóhajtottam. Erre közelebb hajolt. És erre én is.
Már csak kis távolság. Marcus a kezét most a tarkómra csúsztatja. Annyira izgulok ebben a pillanatban. A szemem lecsukódik. Érezni akarom Őt.
Akkor megcsókolt...
