2. Fejezet 

Lea

Ott ültünk a kanapén, és csókolóztunk. Marcus csókja olyan volt, mintha habcsókot kóstoltam volna. Elképesztő vággyal keverve, kis csipetnyi lélegzet elállítással. Belemélyedtem ebbe, a karomat a nyaka köré fontam és követelőzőbben csókoltam.
Meglepődött. Én sem ismertem saját magamra. Most azzá lettem, akivé soha nem válnék. És még is megtörtént.
Most nem számított más, csak Marcus. Ahogy élvezi egyre szenvedélyesebb csókomat, és furfangos nyelvjátéka, amit még nem próbáltam. Sajnos hamar vége lett. Csengettek.
- Vársz valakit? - kérdezte Marcus lemondóan.
- Nem. - felálltam és az ajtóhoz rohantam. Kinyitottam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hátul hallottam, ahogy Marcus felnyitja az ablakot és elmegy.
- Ryan...? - ennyi az, amit ki bírtam magamból csikarni. Honnét tudja, hogy itt lakom?
- Szia, Lea! - köszöntött cseppnyi meglepődés nélkül. - Beengedsz?
- Ahogy már ezelőtt is mondtam, idegenekkel nem állok szóba és nem engedem be a házamba! Hova képzelsz? - az arcába akartam csapni az ajtót, de megállította. Egy kézzel.
- Hogyan...? - riadtam vissza.
- Csak nyugi. Sohasem bántanálak. - kék szeme rajtam cikázott, majd a kanapén. - Á, már valaki előbb lecsapott rád. Egy bizonyos Marcus. 
- Tessék? - még hátrább mentem.
- Csupán, beszélgetni szeretnék. - ajánlotta fel úgy, mintha egy futár lenne.
- És miről? 
- Rólad.

*

Az étkezőasztalnál ültünk és meredtünk egymásra. A csuklya most is a fején volt, és mintha mozogtak volna rajta a szimbólumok. 
- Te sem vagy teljesen átlagos, Lea. Ezt tudnod kell. - szögezte le.
- Nem! Anyám rendes ember, és apám is az volt! - kértem ki magamnak.
- Semmi baj. Mindenki így reagálna először. - töprengett. - De had magyarázzam meg! Anyukád teljes vérű Vlagamor. - ahogy kimondta a szót, megremegtem. Ő is az. - Apád ember volt. De nem repülőszerencsétlenségben halt meg. Elvitte a törzsem. - felálltam, hogy pofon üssem, de erre, csak a mellkasára helyezte mindkét kezem, egymás mellé. - Tudnod kell, az igazságot.
- És ha nem akarom tudni? - hunytam be a szemem. 
- Pedig muszáj lesz...
Alig mondta ki a szavakat, hatalmas robajjal tört be az ablak. Üvegszilánkok milliója szóródott össze-vissza. Egy Vlagamor állt a konyhában, a nappali és a konyhaelválasztó parkettánál. Jobban megnéztem.
Marcus.
- Hm, megérkezett a páncélos lovag! - nevetett fel Ryan. Marcus morgott.
- Jó, elvégezhetjük így is. - Ryan ráugrott Marcusra, és a levegőben változott át. El kezdtek verekedni. A csőr csattant, a karmok felhasították a bútorokat.
- Hé! Ez nem old meg semmit! - kiáltoztam, de hiába. Bebújtam inkább a szekrénybe, de résnyire nyitva hagytam. Marcus a szekrénynek hajította Ryant. A szekrény behorpadt. Én sikítottam.
Két, nagy Sasmadár lény verekszik az előszobában, tönkretéve a bútorokat. Jaj, ne!
Ekkor belépett anyu...