1. Fejezet - 2. Rész

Lea

Honnét tudta a nevem? Nem is láttam még a környéken. Azok az érzéki kék szemek nem is vették le a pillantásukat az arcomról. Ryan. Ki vagy te?
- Hé! - lökött meg Katy - Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna.
- Szia, Katy! - mosolyodtam el. Katy vad és csapongó életet élt. Szőke haja leért a könyökéig, mosolygós barna szeme mindig csillogott. Az elviselhetetlenül piros hajpánttal tolta ki a szeméből a haját. 
- Mész haza, ugye? - kérdezte félig rám nézve.   
- Igen... - megakadtam, majd búsabb hanggal fojtattam - Ezt a buszt értem el a temetés után. - Katy majdnem elejtette a telefonját. 
- Temetés? - döbbent le. - Kinek volt a temetése?
- Nem is tudtál róla? - fáradtan sóhajtottam. - Marcus Lawson-é. - A telefon kiesett a kezéből, egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd összeszorította az állkapcsát. 
- A saját unokatesóm temetéséről nem tudok! - akadt ki teljesen. A szívem, ha lehet, most cafatokra tépődött. Megsimítottam a karját.
- Mindenkinek nehéz! - a busz megállt a megállónál, és leszálltam. Láttam még Katy-t, ahogy a szemét egyre nagyobb, és nagyobb könnycseppek lepik el. Pislantott egyet, és a következő pillanatban már bőgött. Nem bírtam tovább nézni.
Beléptem az ajtón. Hallottam anyám ténykedését a konyhában. Halkan fütyörészett, mint akinek jó kedve van. Amint meglátott, elkomorult. 
- Szia, kicsim! Milyen volt a temetés? - anyám kereste a szavakat.
- Szomorú! - válaszoltam elkeseredetten, majd felmentem a szobámba. Becsuktam az ajtóm, és csak meredtem magam elé. Lekuporodtam az ajtómnak dőlve és sírtam. Az viszont felkeltette a figyelmemet, hogy tárva-nyitva volt az ablakom. Úgy emlékszem becsuktam. Odaléptem az ablakom elé és kinéztem. Semmi mozgás. Már be akartam csukni, de egy lapot veszek észre. Kis lap, afféle jegyzetekre való. Lassan felemelem. Mit keres ez itt? A szöveget olvasom, és kis híján elüvöltöm magam.
Lea!
Gyere holnap délben az erdőbe!
Várni foglak.
Marcus
Ismét kinéztem az ablakon. Egy alak állt az erdő szélén. De hamar eltűnt. 

*

Reggel morcosan ébredtem. Az ablakom ismét tárva nyitva. Komolyan? Ez most szórakozás? Ugyanaz a cetli fogad.
Lea!
Ne késs. Mutatni akarok valamit.
Marcus
Ki szórakozik? De az írása annyira megegyezik Marcus-éval. Talán lehet, hogy él? Nem, ez lehetetlen! Tegnap az Ő temetésén voltam! De a holttestet senki nem láthatta...
- Anya! - kiáltottam le. 
Semmi válasz. Hova mehetett ilyenkor? Az órára néztem. Mindjárt dél! Sietve felkaptam egy kabátot, egy csizmát, egy farmert és egy zöld pólót. Sietnem kellett.
A földes úton mentem, mert ott hamarabb odaérhettem. Elértem az erdő szélét, és nem tudtam mit csináljak. Bemenjek? Vagy ne? Beléptem az erdő sűrűjébe. 
- Hahó! - üvöltöttem valamerre. 
Kevés esély volt rá, hogy igaz legyen. Még mentem egy darabig. Próbáltam hinni benne, hogy Marcus él. Valahol hiányzott. 
- Nem hittem volna, hogy eljössz. 
- Marcus? - riadtan hátraperdültem, de nem találtam senkit.
- Nem kell félned. - a válasz enyhén gúnyos.
- Élsz... - kapkodtam a levegőt. Forgolódhattam, sehol nem láttam. 
- Mindjárt dél, és megláthatsz 10 percre. Jól vésd az eszedbe, 10 perc. - Marcus lazán beszélt.
- De ez lehetetlen! Neked egy koporsóban kéne feküdnöd! - süvöltöttem.
- Hát, még is itt vagyok.
- Ne kötözködj velem! Ez nem holmi játék, vagy vicc! Miért kellett azt hazudni, hogy meghaltál? És Katy? - magyaráztam. 
- Mindenre választ kaphatsz. Idővel. - sóhajtott. 
- Elég! Marcus, ne játszd a szellemet! - mély levegőt vettem. 
- Ne légy türelmetlen, Lea. Egyáltalán nem szabadna itt lennem.
- Akkor miért jöttél el? - fontam keresztbe a kezem.
- Azért, mert Te is különleges vagy...