2. Fejezet - 3. Rész

Lea

Ryan állt az erdő közepén. Nem tudom mit csinál, de az a fontosabb, hogy mit keresek én itt? Egy halk zörej, és megjelenik egy magas nő. Dorombolva beszél.
- Biztos azt a kis korcsot akarod elvenni? - cirógatta meg a vállát, fel a tarkójáig. Ryan összerendült.
- Igen, mert ezt írták elő. Te Tűz vagy, én pedig Titán. - morgott Ryan, de nem tágított el, élvezte a nő összes érintését, és nem tudná letagadni. A nő szép volt, magas, karcsú, éj fekete hajú és narancssárga szemű. Azonnal kerülgetett a hányinger. 
- Na, szerintem jobban járnál velem! - simította meg az állánál.
- Vess, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Örülj neki, hogy eljöttem! - vonta össze a szemöldökét Ryan. 
- Vanessa vagyok! Ne nevezz Vessnek. - morcosan lebiggyesztette az ajkát. - Meg kéne elégedned velem. Én megteszem azt, amit a Főnök kér. 
Ryan nem tudott már válaszolni, mert heves csókban forrt össze az ajkuk. A lábam alatt megrezdült a föld, mire Ryan felém nézett. Látott. 
A talpam alatt lévő talaj megmozdult, mire leestem valahova. 
Egy nagy tükör előtt álltam. Meg akartam érinteni, erre a tükör zümmögni meg vibrálni kezdett, és megjelent egy Vlagamor. Azonnal hátráltam, mire a Vlagamor is. Elmozdultam jobbra, ő is. Kis időbe telt, mire rájöttem, ez Én vagyok. 
- Ó, szia! - jaj, minek beszélek magamhoz. 
Most jobban szemügyre tudtam venni. Ahogy anya lerajzolta, nekem is levél alakú a farkam vége. Szép, karamella színű tollam volt, négy nagy sas alakú lábbal, végén fekete hegyes karmok. Harcra kész karmok, ölésre is élesek. Megrendültem a látványtól, de azután feljebb esett a pillantásom. A fejem szép nagy, a csőröm pedig fakó narancssárga és enyhe barna keveréke, szemem színe kicsit világosabb. Eredetileg nagyon sötétkék szemem van, de itt világosabbnak tűnik. Újra megérintettem az üveget. Ezúttal átment rajta az ujjam, mint a puha vajon. Meg akarom ismerni az énemet. Ahogy ugráshoz készülődtem, láttam, hogy a benti állat is ugrásra kész. Akkor beleugrottam.
Az a csapás és fájdalom, ami akkor ért, elviselhetetlen volt. A Vlagamor szellemem beleugrott a testembe, ezzel felével átvenni a hatalmat. A testem, mintha szétszakadt volna, és újra összeforrna. A benti harc, ami a lelkem és a Vlagamor lelkem között viaskodott, nem bírtam tőle levegőt venni. Ott feküdtem a semmibe, a testem néha rázkódott, a levegőt próbáltam nyelni.
Lea! Te szent ég! Kelj fel!
Anyám hangja távolinak tűnt, de megnyugtatónak. Éreztem, hogy baj van. De már kaptam levegőt, sőt éreztem is. De a belső harc még nem múlt el. A fejem égett, és akkor lökést éreztem a mellkasomban. Leborultam ismét, mert már fel akartam állni. Ott térdepeltem és éreztem, ahogy a gerincem meghosszabbodik és a helyét átveszi egy farok. A lapockáimnál kinőtt a két húsos szárny, ami először még csupasz volt. A körmeim irtó lassan és csiklandósan váltak karmokká, majd a kezem és a lábam is át alakult, majd jött az újabb lökéshullám. Az emberi formámmal nem tudnák mit kezdeni. Ezért az egész testem szétszedi magát ízületről-ízületre, csontról-csontra, bőrről, bőrre. Valamikor, amikor már a fájdalmas változás elmúlt, egy szörnyen gyors hullám ment végig rajtam. A tollak egyenként nőttek ki, sorozatban, de sietősen. Ott álltam én, a semmiben, tollakkal, kész Vlagamorként. 
Kinyitottam a szemem.
- Kicsim! - szólított anyám, de a hirtelen hangtól, megriadt Vlagamor énem, így felrikoltottam,kikászálódtam az ágyból és leugrottam a kiutat keresve. Az emberi részem felismerte. A Vlagamor részem viszont nem. Az egész szobát romba döntöttem, falról ugrottam, rá a komódra, majd kitörtem az ablakot, de mivel magasan volt, megpróbáltam csapkodni a szárnyaimmal. Eredménytelenül. Lezuhantam. De nem adtam fel. Az erdőig futottam megrémülve, mint egy kisgyerek. Elkaptam még anyám szófoszlányát, ahogy valakivel beszélt.
- El fogja felejteni ki is ő valójában! Meg kell találnom... - a többi elveszett a széllel együtt. 


*

Az erdőben bóklásztam, és azt sem tudtam merre megyek. Csak valami természetes ösztön felvette az irányítást. Mentem a friss szagok után. Furcsa volt Vlagamornak lenni, először is, teljesen más lélek, mint én. Egy külön élet, amit ha nem tanulom meg vezetni, elhalványul az emberi lelkem. Leültem. Fenének van kedve ilyenkor mászkálni. Mögülem morgás hallatszott. Azonnal hátracsaptam a fülem és próbáltam feleleveníteni a hangot. Farkas nem tud ilyen mélyen morogni, medvét már nyolc éve nem láttam. Lassan megfordultam. Egy Vlagamor (hát, persze!) csattogtatta a csőrét. Belenéztem a szemeibe. 
Marcus.
Próbáltam kedves hangot kiadni, mert telepátián keresztül nem tudtam kommunikálni. Erre még hevesebben morgott, de megszagolt. Letelepedtem, és lehajtottam a fejem. Rátéve a karmaim. Marcus mindjárt máshogyan nézett rám. Emlékszem, amikor mellette ültem matekon, mindig ezt csináltam, ha untam és nagyon jót röhögött rajta.
Lea? 
Csak bólintani tudtam. 
Tényleg te vagy? Ez elképesztő! És hogy?
Nem tudtam rá válaszolni, csak csaptam egyet a szárnyammal. Marcus megértett mindent. Sokat volt velem elsőben ahhoz, hogy mindent megértsen szavak nélkül. 
Tudsz te beszélni, és a Titánok hamarabb is tanulják meg! 
Erre felcsaptam a fejem és kérdőn néztem rá, a farkam is hevesen játszott a porban. Ideges voltam, feldúlt. 
Hallottam amikor anyukád elmesélt neked mindent... Azt is, hogy férjhez kell menned Ryanhoz. 
Még idegesebb lettem. Most már felüvöltöttem. 
N...Nem. 
Marcus megdöbbent. 
Így tovább, képzeld azt, hogy megfogalmazod a szavakat és átlököd felém. Érezd a kapcsolatot. Várj, segítek. Majd a farkát az enyémhez érintette. 
Azonnal fényesés és láttam, hogy Marcus türelmes. Egy sziklán ül, mellette egy másik Vlagamor, aki Én vagyok.