1. Fejezet (1 fejezet 4 részből áll)

Lea

A temetésen halk csend uralkodott. Csak a pap monoton hangja hasította a levegőt. A koporsóban Marcus fekszik. El sem hiszem. Még tegnap beszéltem vele, a suliból jött kifelé, hogy elérje a buszt. Segítségért jött - meg persze pitizni - a matekházi miatt. Odaadtam neki, de azért nem hagytam annyiban.
- Mi az? Elharapja a lábadat, hogy félsz kinyitni a tankönyvet? - néztem rá teljes érdeklődéssel - és persze gúnnyal.
- Nem, tudod, nincs rá időm! - játszotta az álszentet.
- Nem látsz ki a sok csinibabától? - vontam fel a fél szemöldökömet.
- Ehh... Eltaláltad! - kacsintott rám, majd a matekfüzetemmel a kezében rohant a megállóba.
Megráztam a fejem, afféle "nem érdekel" formában.
- Hogy lehet az - kezdte Vinni - hogy te nem ájulsz be Marcustól?
- Egyszerűen. Úgy, hogy nem vagyok egy könnyen megkapható utcasarki kurva. - válaszoltam elhúzva a szám. - Meg tartom magam azelőtt, hogy attól, mert jól néz ki, ki tudja mi rejlik belül. - fojtattam.
Vinni úgy nézett rám, mintha Shakespeare egyik könyvéből léptem volna ki.
- Tiszta régimódi vagy! Ha van egy helyes pasi az oldaladon, megnéznek az utcán! - Vinni hátradobta a haját. Odanéztem, és láttam, hogy épp akkor jött ki Zane. Rákacsintott Vinnire, majd továbbment.
- Kit érdekel, mit gondolnak mások. - vontam meg a vállam, majd kiléptünk a kapun.
Marcus szülei komor arccal figyelték, amint pár ember a koporsóra rózsát dob, majd leföldezték és eloszoltak az emberek. Én még ott maradtam, a matek házimat nem adta vissza. Tegnap este történt a baleset. Autóval ment, és felcsavarodott egy fára. Állítólag azonnal meghalt. Soha nem hittem volna ilyesmit. Egyszer sem láttam, hogy autóval jönne. Mindig busszal ment-jött. És most vége... Ennyi volt. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Valamiképpen kedveltem is.
- Gyere Lea! - karolt belém Vinni, és elhurcolt onnan.
- Mit kerestek még ti itt? - átkozódó hang csendült fel mögülünk. Megfordultunk...
Marcus barátnője várt minket, eléggé mérges tekintetekkel.
- Marcus a barátunk volt. És nem tartozunk elszámolással! - vicsorított egyet Vinni.
- Nincs jogotok itt lenni! Tudtommal, én vagyok a barátnője! - mosolyodott el.
- Már csak voltál! - pislantottam rá. Vinni felszisszent. - Húzz el ribanc!
Mindketten faképnél hagytuk a libát, aki lesokkolódott az első, majd a második mondatomon.
- Nehéz lesz nélküle az iskola... - sóhajtottam nagyot.
- Igen, a suli fél lánycsapata nem tud kire nyáladzani a szünetekben. - igazította meg a haját.
- Ne légy ilyen! - mosolyodtam el, de a gyász hamar legyűrte. - Holnap találkozunk! - szálltam fel a buszomra.
- Oks. Szia! - köszönt el, majd átsietett az utcán. Levágtam magam az egyik helyre. És csak tűnődtem. A táj elsuhant mellettem. Nem szerettem a gyászt. Mert fagyos érzés volt, veszedelmes és maróan fájdalmas. Sóhajtottam.
- Leülhetek? - kérdezte egy kissé kemény hang. Odapillantottam. Egy csuklyás, 17 év körüli fiú állt az ülés mellett.
- Persze. - visszafordultam a táj felé.
- Nehéz idők járnak, nem de? - tűnődött hangot ütött meg.
- Neked sohasem mondják, hogy ne beszélgess idegenekkel? - fordultam felé. Kék szemei égettek.
- Nem mintha nagy kárt tehetnél bennem. - mosolyra húzódott a szája.
- Miből gondolod, hogy nehéz idők járnak? - haraptam be az ajkamat. Figyelemmel követte.
- Ryan vagyok. Örvendek a találkozásnak, Lea! - majd felkelt és leszállt a buszról.
- Várj! Honnét tudod...? - eltűnt a szakadó esőben...