Sziasztok!

A Blogot jelenleg szüneteltetés alatt tartom!

Új bejegyzés később lesz!

Üdv: Blani

2. Fejezet - 4. Rész

Lea

A látomás csak három pillanat, ha volt. Marcus a farkát csapkodta azon a sziklán a földhöz, és valamit nézett. Éreztem, hogy az erdő szúrós szagú. És minden megszűnni készül.
Lea? Jól vagy?
Bambán felpislantottam, majd bólogattam. 
Én is láttam. 
Hozzábújtam, mert szükségem volt rá abban a pillanatban. Ő is viszonozta ezt, mert a köztünk létrejött erős barátságnak tudható be, hogy ilyen közel állunk egymáshoz. Végül elhúzódott tőlem.
Ahogy már mondtam. Lökd a szavakat felém. A szívemhez. 
Próbáltam elképzelni, ahogy a szavak repülnek a szívéhez, és akaratlanul is egy szót sikerült összeraknom. 
Szeretlek...
Marcus kővé dermedt. Nem pislogott, csak nézett rám. Semmi érzelem nem volt a szemeiben, konkrétan lecövekelt.
Azonnal elfordítottam a fejem, és elmentem a közeléből. A kapcsolat megszűnt, ezt észrevettem. Szégyenkezve, elinaltam beljebb az erdőbe.

*

Egy tisztáson próbálgattam a szárnyam. De ilyen nagyokkal nem könnyű a repülés. Muszáj egyszerre mozgatnom mind a kettőt. Először elrugaszkodtam és egyszerre csattogtattam a szárnyaim. Egy kicsit felemelt. Még egyszer. Megint felemelt. Így próbáltam magasabbra és magasabbra repülni. Csak meghallottam valami zörgést a hátam mögül.
Lám-lám. Micsoda kellemes meglepetés, Lea! 
A hang kicsit sem volt kedves. Inkább mint egy sün háta. Elvesztettem a kontrollt, és lezuhantam. Uh. Ez fájt!
Jaj, hát anyukád nem tanított meg arra, hogy repülj? Ó, te szerencsétlen pára! 
Vissza akartam vágni valami ütőset, de ő neki nem fogom a szívét elképzelni. Inkább az agyára összpontosítok. Éreztem a kapcsolatot. 
Miért nem... teszel egy szívességet mindkettőnknek, és szívódsz fel?!
Sikerült! Nagyon meglepődtem. De kívül ezt nem mutattam, csak belül őrjöngtem, mint valami ötéves, aki megkapja élete első biciklijét. 
Ahh, ennél többet tudsz! Ne csak a csőröd járjon, hanem a karmod is!
Vesst nem éppen a legjobb idejében húztam ki. Felrikoltottam, valami segítséget kérve. Nem akartam megküzdeni ezzel a hárpiával. 
Vess ugráshoz készült, előtte még rám villantotta gonosz tekintetét. 
Az idő lelassult. Kerestem valami kiutat a helyzetből, de ebből nem volt. Ha most megöl engem, az csak bajt hozhat rám. Ha meg megküzdöm a kígyóval, kitudja mi lesz. Egyrészt, nem képeztek ki, anyám nem mondta, hogy a Vlagamorok között komoly harcok, véres harcok is lefolynak. Az ötcentis karmokkal elég lenne egy ember nyakát csak "megsimogatni" és az az ember többet nincs. Az izmaim kezdtek rángani. Másrészt, ha komoly sérülést okoz nekem, akkor soha többé nem lehetek ember, amit nem bírnék elviselni. Az emberi lét számomra hétköznapi, nem valami tollakkal tele lévő madárlény. Az egyik részem kereste a logikus döntést, tehát, hogy el kéne menekülnöm, bár ekkora szárnyakkal az erdőben nem tudok futni, így is alig fértem át a fák között. A másik részem meg akarta mutatni neki, hogy igen is van vér a pucámban. Vacilláltam. Már nem futhatok el. Vess elrugaszkodott a talajtól, karmai kieresztve, csőre győzelemrikoltást imitálva. A fejemet lehajtottam a földre, és ráhelyeztem a kezeimet. Egy másik Vlagamor tört ki a bokrok közül és még a levegőben telibe kapta Vesst. Vess így kénytelen volt oldalra dőlni, de mire a földre ért volna, kapott egy "karmos üdvözlést" az oldalára. Vess üvöltött fájdalmában, a karmolások mélyek voltak, az idegen Vlagamor pedig irtózatosan dühös. Végül, Vess összeszedve méltóságát, elrepült Észak felé. Én csak pislogni tudtam.
Nem esett bajod, ugye? Hallottam az üvöltésed, de féltem, hogy nem érek időben ide. 
Ryan. Őt is megnéztem. Marcussal ellentétben, ő neki sötétszürke tollai voltak, míg Marcusnak sötétbarna. A szeme pedig ezüstösen csillogott. 
Neki is a szívére összpontosítottam. 
Nem, jól vagyok. Csak, nagyon feldúlt...
Ryan közel jött hozzám, konkrétan a személyes teremben volt. Így nehéz lesz értelmesen gondolkodni. 
Most változtál át nemrég, ugye?
Bólintottam, majd belefúrtam a fejem a nyakába. Megnyugvást akartam végre találni a zűrzavar közepette. El kellett volna mennem. Mozgást vettem észre az egyik bokor felől. Zöld szempár nézett minket fagyosan. Majd elfutott be az erdőbe. 
Felrikoltottam, és utána vetettem magam az erdő sűrűjébe. Üvöltöttem, nem válaszolt. Egy kisebb szakadékhoz kerültem. Benne folyt a mély folyó, ami akár 8 méter mély is lehet. Simán belefulladhatok. Egy vastag fa volt mellettem. Talán a vihar dönthette ki. Ráálltam és kicsit rátapostam, hogy elbír-e. Stabilnak tűnt. Felemelkedtem, majd újra üvöltöttem. Semmi mozgás. Csak egyenesen akartam áthaladni, amikor a közepe táján őrült nagy reccsenés hallatszik. Megijedtem és mozdulatlan maradtam. Majd megint megmozdultam kicsit, mire kettétörött, én pedig zuhantam a két fadarabbal a vízbe. A víz hidege felébresztett és próbáltam a partra kiúszni, de olyan nehéz volt a sodrással ellentétesen haladni. A folyó egyre jobban vitt a vízesés felé, ami nagyon magas. Felüvöltöttem, segítségért kiáltva. Marcus utánam vetette magát, és sebesen úszott felém. Én is megpróbáltam, de már nagyon közeledtem a végponthoz. 
Segíts! 
Ennyi tellett tőlem. A vízesés köveinél még próbáltam megkapaszkodni. A csúszós kövek nem adtak megnyugvást. Ordítva zuhantam a vízbe, és elvesztettem az eszméletemet...

2. Fejezet - 3. Rész

Lea

Ryan állt az erdő közepén. Nem tudom mit csinál, de az a fontosabb, hogy mit keresek én itt? Egy halk zörej, és megjelenik egy magas nő. Dorombolva beszél.
- Biztos azt a kis korcsot akarod elvenni? - cirógatta meg a vállát, fel a tarkójáig. Ryan összerendült.
- Igen, mert ezt írták elő. Te Tűz vagy, én pedig Titán. - morgott Ryan, de nem tágított el, élvezte a nő összes érintését, és nem tudná letagadni. A nő szép volt, magas, karcsú, éj fekete hajú és narancssárga szemű. Azonnal kerülgetett a hányinger. 
- Na, szerintem jobban járnál velem! - simította meg az állánál.
- Vess, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Örülj neki, hogy eljöttem! - vonta össze a szemöldökét Ryan. 
- Vanessa vagyok! Ne nevezz Vessnek. - morcosan lebiggyesztette az ajkát. - Meg kéne elégedned velem. Én megteszem azt, amit a Főnök kér. 
Ryan nem tudott már válaszolni, mert heves csókban forrt össze az ajkuk. A lábam alatt megrezdült a föld, mire Ryan felém nézett. Látott. 
A talpam alatt lévő talaj megmozdult, mire leestem valahova. 
Egy nagy tükör előtt álltam. Meg akartam érinteni, erre a tükör zümmögni meg vibrálni kezdett, és megjelent egy Vlagamor. Azonnal hátráltam, mire a Vlagamor is. Elmozdultam jobbra, ő is. Kis időbe telt, mire rájöttem, ez Én vagyok. 
- Ó, szia! - jaj, minek beszélek magamhoz. 
Most jobban szemügyre tudtam venni. Ahogy anya lerajzolta, nekem is levél alakú a farkam vége. Szép, karamella színű tollam volt, négy nagy sas alakú lábbal, végén fekete hegyes karmok. Harcra kész karmok, ölésre is élesek. Megrendültem a látványtól, de azután feljebb esett a pillantásom. A fejem szép nagy, a csőröm pedig fakó narancssárga és enyhe barna keveréke, szemem színe kicsit világosabb. Eredetileg nagyon sötétkék szemem van, de itt világosabbnak tűnik. Újra megérintettem az üveget. Ezúttal átment rajta az ujjam, mint a puha vajon. Meg akarom ismerni az énemet. Ahogy ugráshoz készülődtem, láttam, hogy a benti állat is ugrásra kész. Akkor beleugrottam.
Az a csapás és fájdalom, ami akkor ért, elviselhetetlen volt. A Vlagamor szellemem beleugrott a testembe, ezzel felével átvenni a hatalmat. A testem, mintha szétszakadt volna, és újra összeforrna. A benti harc, ami a lelkem és a Vlagamor lelkem között viaskodott, nem bírtam tőle levegőt venni. Ott feküdtem a semmibe, a testem néha rázkódott, a levegőt próbáltam nyelni.
Lea! Te szent ég! Kelj fel!
Anyám hangja távolinak tűnt, de megnyugtatónak. Éreztem, hogy baj van. De már kaptam levegőt, sőt éreztem is. De a belső harc még nem múlt el. A fejem égett, és akkor lökést éreztem a mellkasomban. Leborultam ismét, mert már fel akartam állni. Ott térdepeltem és éreztem, ahogy a gerincem meghosszabbodik és a helyét átveszi egy farok. A lapockáimnál kinőtt a két húsos szárny, ami először még csupasz volt. A körmeim irtó lassan és csiklandósan váltak karmokká, majd a kezem és a lábam is át alakult, majd jött az újabb lökéshullám. Az emberi formámmal nem tudnák mit kezdeni. Ezért az egész testem szétszedi magát ízületről-ízületre, csontról-csontra, bőrről, bőrre. Valamikor, amikor már a fájdalmas változás elmúlt, egy szörnyen gyors hullám ment végig rajtam. A tollak egyenként nőttek ki, sorozatban, de sietősen. Ott álltam én, a semmiben, tollakkal, kész Vlagamorként. 
Kinyitottam a szemem.
- Kicsim! - szólított anyám, de a hirtelen hangtól, megriadt Vlagamor énem, így felrikoltottam,kikászálódtam az ágyból és leugrottam a kiutat keresve. Az emberi részem felismerte. A Vlagamor részem viszont nem. Az egész szobát romba döntöttem, falról ugrottam, rá a komódra, majd kitörtem az ablakot, de mivel magasan volt, megpróbáltam csapkodni a szárnyaimmal. Eredménytelenül. Lezuhantam. De nem adtam fel. Az erdőig futottam megrémülve, mint egy kisgyerek. Elkaptam még anyám szófoszlányát, ahogy valakivel beszélt.
- El fogja felejteni ki is ő valójában! Meg kell találnom... - a többi elveszett a széllel együtt. 


*

Az erdőben bóklásztam, és azt sem tudtam merre megyek. Csak valami természetes ösztön felvette az irányítást. Mentem a friss szagok után. Furcsa volt Vlagamornak lenni, először is, teljesen más lélek, mint én. Egy külön élet, amit ha nem tanulom meg vezetni, elhalványul az emberi lelkem. Leültem. Fenének van kedve ilyenkor mászkálni. Mögülem morgás hallatszott. Azonnal hátracsaptam a fülem és próbáltam feleleveníteni a hangot. Farkas nem tud ilyen mélyen morogni, medvét már nyolc éve nem láttam. Lassan megfordultam. Egy Vlagamor (hát, persze!) csattogtatta a csőrét. Belenéztem a szemeibe. 
Marcus.
Próbáltam kedves hangot kiadni, mert telepátián keresztül nem tudtam kommunikálni. Erre még hevesebben morgott, de megszagolt. Letelepedtem, és lehajtottam a fejem. Rátéve a karmaim. Marcus mindjárt máshogyan nézett rám. Emlékszem, amikor mellette ültem matekon, mindig ezt csináltam, ha untam és nagyon jót röhögött rajta.
Lea? 
Csak bólintani tudtam. 
Tényleg te vagy? Ez elképesztő! És hogy?
Nem tudtam rá válaszolni, csak csaptam egyet a szárnyammal. Marcus megértett mindent. Sokat volt velem elsőben ahhoz, hogy mindent megértsen szavak nélkül. 
Tudsz te beszélni, és a Titánok hamarabb is tanulják meg! 
Erre felcsaptam a fejem és kérdőn néztem rá, a farkam is hevesen játszott a porban. Ideges voltam, feldúlt. 
Hallottam amikor anyukád elmesélt neked mindent... Azt is, hogy férjhez kell menned Ryanhoz. 
Még idegesebb lettem. Most már felüvöltöttem. 
N...Nem. 
Marcus megdöbbent. 
Így tovább, képzeld azt, hogy megfogalmazod a szavakat és átlököd felém. Érezd a kapcsolatot. Várj, segítek. Majd a farkát az enyémhez érintette. 
Azonnal fényesés és láttam, hogy Marcus türelmes. Egy sziklán ül, mellette egy másik Vlagamor, aki Én vagyok. 

2. Fejezet - 2. Rész

Lea

Anyu egyből felmérte a terepet. Megakadt a tekintete Marcuson, de szerintem Ryan is okozott neki meglepetést. Harcias tekintettel meredt a két fiúra, és felvonta az egyik szemöldökét.
- Fiúk, ezt kint, ha kérhetném! A bútoraimat, meg majd kárpótoltatom. Most pedig mind a ketten: Húzzatok el! - anyám most először látszott szomorúnak. Ryan morgott, Marcus pedig nem nagyon akart menni. Anyu átváltozott, és magasabb hangnemben rikoltott. Tipikus madárrikoltással. Befogtam a fülem, olyan éles volt a hang. Megjelent két újabb Vlagamor, akik csak simán berepültek a nappaliba. 
Ha nem mentek tüstént, ők szívesen kikísérnek titeket. - anyám telepatikusan beszél. Én is hallottam. 
Marcus vette hozzá az úri emberségét, és meghajolt anyám előtt, majd sebesen elrepült. Ryan csak bólintott, és ő is eltűnt. Anyám visszaváltozott.
- Köszönöm, uraim! - elhajtotta őket. Ők is meghajoltak előtte, majd távoztak. 
- Lea? Merre vagy?
Reszkettem. A faszilánkok a bőrömbe mélyedtek. Anyu felrántotta a szekrényt. Ott kuporogtam én, meggyötörten és kétségekbe esve. 

*

Mindent bevallott. Az egészet. Hogy én is Vlagamor vagyok, de teljes vérű. Azt is elmondta, hogy vigyáznom kell, mert el vagyok egyezve Ryannek. 
- Tessék? - döbbentem le. Ryan a...a férjem???
- Kérlek, maradj veszteg. Nekem is szörnyű. De te vagy az egyetlen Vlagamor, aki Titán képességű. Mert mi a föld öt elemét használjuk. Van a tűz, a föld, a levegő, a titán és a víz. Mindegyiknek más-más a hatóköre.
Mindegyik Vlagamor Wordyu földjén él. Egy hely hegyek és a föld között. 
A víz Vlagamorok irányítják a vizet, legfőképpen tengerekben élnek. Tudnak repülni is, de nem nagyon használják a szárnyaikat, mert nekik a farkuk lapátos végű. Meg a szárnyuk segíti őket az úszásban. 
A levegő Vlagamorok irányítják a levegőt, tornádókat kavarhatnak, és sohasem szállnak le a földre. Én is levegő vagyok.
A tűz Vlagamorok irányítják a tüzet, testük egyik pillanatról a másikra át tud alakulni kész tűzgolyóvá. Bármit felmelegítenek, csupán a gondolatuk segítségével.
A föld Vlagamorok irányítják a földet, meggyorsítják a növények növekedését, a föld így is tápanyagban dús. 
A titán Vlagamorok irányítják a Föld legritkább, egyben legértékesebb kincsét. Titánok nélkül nem lenne a mi földünk sem. Mert ez táplálja nálunk a többi erőt. A Menedékben, a mi földünkön van egy kút. Minden 20.000 évben egyszer el kell látogatnia oda egy Titánnak, és belepumpálni az életerejét, hogy ismét erőre kapjunk. 
Minden Vlagamornak más farka van. [lásd a rajzon. Béna kép, tudom, de nem tudok rajzolni]
Így különböztetjük meg egymást, hogy
ne legyen kavarodás. 
 - Viszont te különleges vagy! - emlékeztetett anyám. Marcus is mondta, és nagyon meg akart védeni.
- Tehát, én mi vagyok? - kérdeztem.
- Titán. Az egyetlen nőstény. És Ryan az egyetlen hím Titán. - igazította meg kalapját. - Érted, ugye?
Értettem. Tehát azt várják el tőlem, hogy összejöjjek Ryannal és Vlagamor bébiket szüljek neki. 
- Ti...? - kezdtem volna, de közbevágott.
- Mielőtt megkérdeznéd. Emberi alakban kell a szülést elvégezni. Nem tojásokkal. - mosolygott.
- Ez nem vicces! - akadtam ki ösztönösen.
- Lea. Holnap van a születésnapod. Azután három nappal kell átváltoznod. Az első változás kicsit fájni fog. Picit.
- Fájni?
Anyu csak legyintett. 
- Most nem lenne gond, ha felmennék a szobámba? - indultam fel.
- Nem. Sok ez most neked. - helyeselt azonnal.
- Várj! Marcus micsoda? - töprengtem. 
- Őt nem tudjuk. A változásakor ért balesete miatt, a farka letört, így nem tudjuk megállapítani. 
Tehát Marcus egyenlőre alkalmazhatatlan. 

*

Kinéztem az ablakomon. Marcus az erdő mellett ült, Vlagamor alakban. A farkát a földhöz csapkodta és most meg tudtam nézni. Nagy roncsolódás érte. Anyu szerint a változása során. Nem tudják mihez ért. A tekintetünk összekapcsolódott. 
Sajnálom, Lea! Hogy így kellett megtudnod! 
Megráztam a fejem válaszként. Nem bántam. Marcus csak oldalra biccentette a fejét, és felrikoltott. Örömteli hang volt. Ugrált párat, majd eltűnt az erdő sötét sűrűjében.

2. Fejezet 

Lea

Ott ültünk a kanapén, és csókolóztunk. Marcus csókja olyan volt, mintha habcsókot kóstoltam volna. Elképesztő vággyal keverve, kis csipetnyi lélegzet elállítással. Belemélyedtem ebbe, a karomat a nyaka köré fontam és követelőzőbben csókoltam.
Meglepődött. Én sem ismertem saját magamra. Most azzá lettem, akivé soha nem válnék. És még is megtörtént.
Most nem számított más, csak Marcus. Ahogy élvezi egyre szenvedélyesebb csókomat, és furfangos nyelvjátéka, amit még nem próbáltam. Sajnos hamar vége lett. Csengettek.
- Vársz valakit? - kérdezte Marcus lemondóan.
- Nem. - felálltam és az ajtóhoz rohantam. Kinyitottam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Hátul hallottam, ahogy Marcus felnyitja az ablakot és elmegy.
- Ryan...? - ennyi az, amit ki bírtam magamból csikarni. Honnét tudja, hogy itt lakom?
- Szia, Lea! - köszöntött cseppnyi meglepődés nélkül. - Beengedsz?
- Ahogy már ezelőtt is mondtam, idegenekkel nem állok szóba és nem engedem be a házamba! Hova képzelsz? - az arcába akartam csapni az ajtót, de megállította. Egy kézzel.
- Hogyan...? - riadtam vissza.
- Csak nyugi. Sohasem bántanálak. - kék szeme rajtam cikázott, majd a kanapén. - Á, már valaki előbb lecsapott rád. Egy bizonyos Marcus. 
- Tessék? - még hátrább mentem.
- Csupán, beszélgetni szeretnék. - ajánlotta fel úgy, mintha egy futár lenne.
- És miről? 
- Rólad.

*

Az étkezőasztalnál ültünk és meredtünk egymásra. A csuklya most is a fején volt, és mintha mozogtak volna rajta a szimbólumok. 
- Te sem vagy teljesen átlagos, Lea. Ezt tudnod kell. - szögezte le.
- Nem! Anyám rendes ember, és apám is az volt! - kértem ki magamnak.
- Semmi baj. Mindenki így reagálna először. - töprengett. - De had magyarázzam meg! Anyukád teljes vérű Vlagamor. - ahogy kimondta a szót, megremegtem. Ő is az. - Apád ember volt. De nem repülőszerencsétlenségben halt meg. Elvitte a törzsem. - felálltam, hogy pofon üssem, de erre, csak a mellkasára helyezte mindkét kezem, egymás mellé. - Tudnod kell, az igazságot.
- És ha nem akarom tudni? - hunytam be a szemem. 
- Pedig muszáj lesz...
Alig mondta ki a szavakat, hatalmas robajjal tört be az ablak. Üvegszilánkok milliója szóródott össze-vissza. Egy Vlagamor állt a konyhában, a nappali és a konyhaelválasztó parkettánál. Jobban megnéztem.
Marcus.
- Hm, megérkezett a páncélos lovag! - nevetett fel Ryan. Marcus morgott.
- Jó, elvégezhetjük így is. - Ryan ráugrott Marcusra, és a levegőben változott át. El kezdtek verekedni. A csőr csattant, a karmok felhasították a bútorokat.
- Hé! Ez nem old meg semmit! - kiáltoztam, de hiába. Bebújtam inkább a szekrénybe, de résnyire nyitva hagytam. Marcus a szekrénynek hajította Ryant. A szekrény behorpadt. Én sikítottam.
Két, nagy Sasmadár lény verekszik az előszobában, tönkretéve a bútorokat. Jaj, ne!
Ekkor belépett anyu...

1. Fejezet - 4. Rész

Lea

A suliban Vinni észrevette, hogy valami nem kóser velem, egyfolytában faggatott. Én pedig mindig nemet mondtam.
- Tudom, hogy valami van! - nyaggatott tovább. - Mond el!
- Nem, mert nincs semmi! - védtem magam.
- Marcus, ugye? Végre bevallod, hogy kedvelted? - suttogta Vinni.
Az iskolában megkérték a diákokat, hogy hangosan egy ember sem ejtheti ki Marcus nevét. Soha. Az igazgató külön egy órában elbúcsúzott tőle kint az udvaron. A padokat kivitték, és virágokat tettek rá, gyertyákat és kicsi piros fából készült szíveket. Az emlékmű szép lett, Marcus arcát nagyon eltalálta a faragó. Márványból készült, de minden igényesen kidolgozva. Elképesztő munka. 
- Szeretnék elbúcsúzni Marcus Lawsontól. - kezdte a beszédét az igazgató. Több lány már most könnyezett. A szó erős volt, fojtogató. Csak annyi volt a különbség, hogy én tudom, hogy él. - Sok mindenkit meglepett a komoly tragédia, hogy már nem lehet az élők között. Vagyis köztünk. Szerves része volt ennek az iskolának, ahol egyéni csúcsokat ért el, mint futballban és kosárlabda meccseken. Az iskola fél trófea gyűjteménye az Ő keze munkája. Bár való igaz, tanulásban nem mindig jeleskedett. Matematikából soha nem volt házija, a biológiákról pedig ellógott. De ez mind hozzá tartozott, az egyéniségéhez. A tanárnők meg is lepődtek, amikor év végére kitűnő eredménnyel hagyta el a tantermet. Most már, minket hagyott el. Remek fiú voltál, és remélem, ott a mennyben is komoly sikereket érsz majd el. Soha nem kapunk már olyan futballkapitányt, mint amilyen te voltál. Soha. - az igazgató elővette a zsebkendőjét és megtörölte könnyes szemét. - Köszönjük neked, hogy egyéniségeddel és kitartásoddal, nemcsak növelted, de megváltoztattad ennek az intézménynek a hangulatát. Egyénin megköszönöm, hogy intézményemet választottad. Isten veled, Marcus!
A lányok sírtak, a fiúk lehajtott fejjel álltak és üveges szemekkel figyelték a padlót. Én is könnyeztem. Nem bírtam megállni. Vinni mellettem üvegesen nézett. Nem volt az az érzelgős fajta. 
- Kérem, a diákok távozzanak az órájukra! - csapta össze a tenyerét a fizikatanárnő, de rajta is látszott, hogy kicsi kell neki és elsírja magát.
Az órát természetesen nem tartották meg rendesen, laza és jó fejjé váltak a tanárok. Marcus barátnője, Bella is visszahúzta a karmait. Ránk sem nézve hátradobta aranyló szőke haját, és azon panaszkodott, hogy lefojt a smink az arcáról.

- Szia, anya! - kiáltottam, miközben bejöttem a házba. 
- Anyukád nincs itthon. - szólt rám Marcus, elfeküdve a kanapén.
- Aha. Már is itthon érzed magad. - tűnődtem. - Mi lett a 10 perccel? 
- Ahogy beestél az átjáróba megváltozott rajtam valami... - magyarázott, miközben leültem vele szembe. - Úgy értem, vissza tudok menni az átjáróba, meg Vlagamorrá is tudok változni, de bármennyi időre át tudok jönni ide. 
- Oké. Mi az, hogy Vlaga...? - küszködtem a szóval.
- Vlagamor. A fajtám neve, amivé változtam. A sas, négy lábakkal és hosszú farokkal. A Griffből váltunk ki, egy változás során. - mosolygott.
- Értem. Szóval valami rajtam is megváltozott?
- Amint beleestél az átjáróba, egy kis részed, ami tele van halandó energiával, átszállt hozzám. Így tudok alaktalanul mászkálni itt, köztetek. - vonta meg a vállát. - De semmi komoly! Nem kell félned. Megvédelek.
Amint kimondta a szót, megint megérintette az arcom.
- Soha ne félj! - suttogta olyan közelről, hogy a lehelete az ajkamat érintette. Huh. 
És megint csak néztük egymást, mintha belelátnák egymás lelkébe és onnan keressük ki a választ, hogy akarjuk-e. Mindig féltem a választól. Minden lány őérte volt megbabonázva, egyedül én játszottam azt, hogy nem érdekel. Holott én is bírtam. Felsóhajtottam. Erre közelebb hajolt. És erre én is.
Már csak kis távolság. Marcus a kezét most a tarkómra csúsztatja. Annyira izgulok ebben a pillanatban. A szemem lecsukódik. Érezni akarom Őt. 
Akkor megcsókolt...

1. Fejezet - 3. Rész

Lea

Mert Te is különleges vagy. A mondat cikázott a fejemben, és nem engedett tisztán gondolkodni. Mitől lennék én különleges? Amíg a szót ízlelgettem, hatalmas fény ragyogta be az erdőt. Eltakartam a kezemmel a szemeimet, mert a fény könnyeket csalt bele.
- Nézz rám, Lea! - kérte.
- De nem látlak! 
- Vedd el a kezed! Mondjuk, így. - megérintette a kezemet.
A melegség átkúszott a bőrömre, úgy éreztem a lelkemet érinti meg. Levette a kezemet,és végre belenézhettem zöld szemeibe. Valóságos káprázat, amiről azt hittem, már nincs. Olyan közel voltunk, egymáshoz - az ajkai csak egy leheletnyire. 
- Mi történt veled? - tereltem el a gondolataimat. Megszűnt a varázs.
- Semmi olyan, ami annyira vészes lenne. Csak kicsit megváltoztam. - nevetett fel.
- Marcus...
- Nyugi. - tette az ajkamra az ujját. Lehajtottam a fejem. - Szeretném megmutatni neked mi is történt. 
Majd leguggolt a földre. Fény borította el az egész testét. És megjelentek a szárnyai, amik a hátából nőttek ki. Elöl, hátul karmos lábak, a toll az egész testét elborította. A feje helyét egy sas alakja vette fel. Úgy nézett ki, mint a Griff, de csak a sas része. A farka, pedig hosszú volt. Ide-oda himbálta. Nem bírtam. Felsikoltottam. 
Fordultam egy kört, majd el kezdtem futni. Bármerre. 
- Várj, Lea! Te oda nem mehetsz be! 
De már késő volt. Belezuhantam az átjáróba. Minden elsötétült előttem.

*

Ropogó tűz hangjaira ébredtem. Betakarva egy kanapén. A kanapémon vagyok. Az órára pillantok. Mindjárt éjfél. Hm. Hol voltam? 
- Jól vagy? - kérdezte egy hang. Amint megláttam, elüvöltöttem magam, felálltam, és hátrafelé átestem a kanapén. 
- Auch! - jajdultam fel. 
- Lea! Azt azért nem kértem, hogy törd össze magad. - rázta az ujját, a feje mellett.
- Nekem te nem dirigálsz! Világos? - meredtem rá szúrósan.
- Kérésed számomra parancs. - felsegített. 
- Keresek valami kaját a hűtőben. Vagy már kiszolgáltad magad?
- Finom dolgok voltak benne. Főleg a sajt ízlett igazán. - nyalta meg az ajkát. A kurafi! Ért a csábításhoz, és azt még én sem tagadhattam le, hogy telt, csókolni való ajkai voltak. Hm. 
- Persze. Legközelebb hozok lakatot! - nevettem fel. A gyászos maró érzés, egy szempillantás alatt eltűnt. Ahogy ott ült a kanapén, és bambán meredt a kandallóban lévő tűzre, megmelengette a szívem. Mert jó barát. 
- Min gondolkozol? - emelte fel a fejét.
- Semmin. Csak örülök, hogy nem haltál meg... - rágtam a szám szélét. Erre felkapta a fejét. A következő pillanatban szorosan előttem áll.
- Azt a *****! - akadtam ki.
Nem válaszolt, csak ott nézett engem szikrázó tekintetekkel. Ha most egy lány lennék a suliból, tuti elájulna. A védőfalaim beadták a kulcsot. Az érzékeimet felkeltette testének melege. Csak meredtünk egymásra. Marcus felemelte a kezét, és megsimította az arcomat. Kezdett felém hajolni. Elvesztettem a kontrollt. Évekig azt mondtam/állítottam, hogy nem érdekel. Most meg itt van, előttem és meg akar csókolni. Én is felé hajoltam, mert akartam. Érezni szerettem volna a kaján vigyornak a formáját, ízét. Már csak egy leheletnyi távolság választotta el az ajkunkat. 
- Kicsim, megjöttem! - szólt anyám, miközben levette a kabátját. Kábultan felpislantottam. Marcus villámsebességgel eltűnt az ablak felé, majd egyszerűen kiugrott. 
- Szia, anya! - köszöntem. 
Jobban belegondoltam. Majdnem megcsókoltam Marcust és ő is engem. És ami a legfurcsább, hogy akartam. Mi a fene baj van velem?
- Minden rendben? - kérdezte anyám.
- Persze, miért? - mosolyogtam rá.
- Kipirultál. - meredt rám.
- Biztos csak közel ültem a tűzhöz. - hebegtem, majd belenéztem a tükörbe. Tényleg olyan voltam, mint a főtt rák. Basszus. 
Felmentem a szobámba és bebújtam a takaró alá. Csak ostobán vigyorogtam az egészen...